Na tessék. Megint a nőkkel van a baj. Folyton megbuknak. Mondták is a
kereszténydemokraták a parlamentben, hogy még a hajléktalanságról is ők
tehetnek. Merthogy elválnak, meg távoltartási határozatot kérnek az
erőszakoskodó párjukkal szemben. És még van képük - igaz, a renitens
férfiakkal együtt - megakadályozni a fővárosi önkormányzat munkáját,
amikor az éppen a hajléktalanmentes övezetek kijelölésére készül,
államférfiúi bölcsességgel.
Lehet, hogy az ország jobban teljesít, de csak a fele. A női fele
folyton csak problémákat okoz. Egy-két héttel ezelőtt ez megint
bebizonyosodott. A "bukott nők" magukkal rántották az egész országot.
Tulajdonképpen Magyarország bukott meg, de természetesen a nők miatt. A
Világgazdasági Fórum közzé tette legfrissebb felmérését, amelyből
kiderült: az Európai Unióban ma Magyarországon a legrosszabb nőnek
lenni, nálunk a legnagyobb a különbség a férfiak és a nők esélyei és
helyzete között.
Az unión kívüli Európában is csak Albánia, Örményország és
Azerbajdzsán vannak lejjebb. Ha még egy kicsit szorosabbra fonjuk az
Azerbajdzsánnal való baráti szövetséget, amelyet a baltás gyilkos tett
igazán meghitté, talán osztozhatunk velük egy még rosszabb helyezésen
is. Hiszen tavaly óta máris hat helyet csúsztunk vissza. Még mielőtt a
Világgazdasági Fórum is a nemzetközi baloldali összeesküvésben való
részvétellel volna megvádolva, gyorsan közlöm, hogy pocsék helyezést
értünk el egy hasonló célú ENSZ-rangsorban is.
A Fórum felmérésében mérték a nők lehetőségeit a gazdaságban, az
oktatásban, részvételüket a politikai döntéshozatalban és egészségügyi
ellátásuk színvonalát, mindezt az adott ország férfi állampolgáraihoz
képest. A magyar végbizonyítványt elsősorban az húzta le, hogy nálunk a
nők alig-alig férnek hozzá a valódi közéleti döntéshozatalhoz. Ebből a
szempontból a 136 ország közül a 120-ikak vagyunk, még a nem a női
emancipáció élharcosaként ismert Szaud-Arábia is előttünk jár.
Pedig a
férfiak és nők közti esély- és vagyonkülönbségek világméretekben is
elrémisztőek. Első látásra alig hihető, de az ENSZ összesített adatai
szerint a világban végzett összes munka háromnegyedét a nők produkálják,
míg a munkabérek egy tizede és az összvagyon 1 százaléka jut csak
nekik.
Érthetővé válik a hátborzongató statisztika, ha tudjuk: számoltak a
nem szervezett foglalkoztatásban történő háztartási, otthoni, a családi
gazdaságban vagy a család önellátása érdekében végzett munkával és a
harmadik világ kontinenseivel is. A mezőny tehát erősnek nem mondható,
és mi még ebben is rosszul teljesítünk. A nők nálunk 17,6 százalékkal
kevesebbet keresnek, mint az ugyanolyan munkakörben dolgozó férfiak. Ez
nem valamiféle posztkommunista átok: Szlovéniában O,9 százalék, de
Romániában is csak 8,8 százalék a különbség.
A hagyományos női szakmákban, a kereskedelemben, az egészségügyben,
kirívóan alacsonyak a bérek, de legalább a pultoknál és bolti
pénztárgépeknél dolgozó nőket - ha az a megtiszteltetés érte őket, hogy a
CBA alkalmazottai lehetnek -, szabad idejükben még el is hajtják a
békemenetre. Alacsony fizetésből aztán alacsony nyugdíj lesz, és noha a
kemény munkában negyven évet lehúzott nők nyilván örülnek, hogy
kedvezménnyel nyugdíjba mehetnek, az örömük jócskán leapad, ha a
nyugdíj-szelvényen az összeget látják majd.
Magyarország ugyan több évtizede joggal büszkélkedik a GYES-sel, ám
azzal már kevésbé dicsekedhetünk, hogy az új Munka Törvénykönyve
csökkentette a munkavállaló nők jogait, az anyák védettségét. De ha egy
nőnek kedve volna a Kerényi-féle illusztrációkkal ékesített Alaptörvény
díszkiadását forgatni, hát attól sem lesz boldog. Lehet, hogy
Magyarország Mária országa, de az biztos, hogy jóval kevésbé országa a
hétköznapi, mai Máriáknak, Katalinoknak vagy Erzsébeteknek. Az
Alaptörvény nem csak a gyermekvállalás feletti döntési jogukat
korlátozná, ha véletlenül nem a hagyományos házasságban élnek, hanem
élettársak, vagy egyedülálló anyák, végképp másodrendűvé fokozza le
őket. Ha nem is "bukott nők", de minimum egy osztályfőnöki intő jár
nekik, ahogy a Mikola által szent borzadállyal emlegetett szingliknek
is.
Ilyen körülmények között ült össze Magyarországon a Nőkongresszus. Az
"Egy milliárd nő ébredése" mozgalom vezetője, a Nőkongresszus
díszvendége, Eve Ensler világossá tette: "minden félelem nélkül élő,
felszabadított nő mellett felbukkannak a felszabadított és erőszakmentes
férfiak, és az egész világ jobbá válik általuk". Éppen erről van szó.
Intelligens férfinak is rossz olyan országban élni, ahol a macsóság a
kulturális minta. A Nőkongresszusnak szóló üzenetében éppen egy férfi,
Bárdos András fogalmazta meg: "Észre kell venni, hogy ez a szotyizós,
köpködős, sörözős meccsnéző macsóvilág véget ért."
A hatvanas években Amerikában a nők jogaiért demonstrálók kelléke
volt a "Szabadság Kuka". A nők alárendeltségét jelképező tárgyakat
dobálták bele: felmosórongyot, konyharuhát, szoros fűzőt, műszempillát,
és mi tagadás, az általam is kedvelt kozmetikai szereket is. A púdert és
a szemfestéket nem dobnám ki. De ezt a bizonyos otromba, agresszív és
nagyképű macsó politikai kultúrát igen. Hol a magyar Szabadság Kuka?
Lendvai Ildikó országgyűlési képviselő